A bárban fülledt a levegő. A krokodil martinit iszik, a kos is kortyol valamit, amitől a tekintete lassan elnehezül. A nyúl közöttük ül, kicsit gyűrött zakóban, és próbál nem észrevenni semmit.
Őt hívták meg, de senki sem szólt hozzá.
A krokodil időnként nevet, hangosan, mint aki minden történet végét ismeri. A kos bólogat. A nyúl csak bámulja a jégtömböt a poharában, és hallgat. A háttérben egy régi dal szól a hatalomról, a szabadságról, meg arról, hogy "egyszer mindenki sorra kerül." A bárban mindenki ismeri Zsolti bácsit. Csak senki sem tudja, ki ő valójában. Ő az, akire minden döntést rá lehet fogni, akinek a nevében minden megtörténik, akit senki nem látott, de mindenki tart tőle.
A festmény nem mesél el semmit konkrétan. Csak egy érzést hagy: hogy a hatalom mindig mosolyog, miközben iszik egyet, a kiszolgáltatott pedig csak ül, és próbálja elhinni, hogy ennek is egyszer vége lesz.
Zsolti bácsi nem egy ember.
Ő egy rendszer. Ő a rendszer maga, amihez már mindenki hozzászokott.